Valaha híres karakterem volt. Sokan ismerték a nevemet. Sokan köszöntek, ha megláttak. Sokan irigykedtek.

A nevem is egyedien hangzott. Linithael. Máig az egyetlen karakter, akinek a neve nem jelent semmit, nem idegen nyelvből származik, vagy nem utal arra, hogy milyen tárgyak vannak a leltárában. És pont ezért teljesen a sajátom. Ez a név tökéletesen jellemzi a személyiségemet. A hangzása, az akusztikája tökéletesen rám illik. Puszta véletlen folytán. Pedig raktáros karakternek indult. Csakis azért lett lány, hogy esetlegesen könnyebben alkudjak vele. Máig a második helyen van a karaktereim között. Hogy milyen idegesítő tud lenni, amikor játék előtt folyton oda kell nyilazni…

Aztán hogy, hogy nem, kevesebb mint egy év játék után úgy alakult az Életem, hogy  ideiglenesen abba kellett hagynom a játékot. A magánéleti részleteket nem említve az is közrejátszott a szünetben, hogy nem volt olyan gépem, amin rendesen elindult volna a játék, sőt néha még Internet sem volt.

És visszatértem. Immár közel egy hónapja. Újult erővel, frissen, lelkesen. A céhemben minden maradt a régi. Ugyanaz a társaság, ugyanazok a régi veteránok. Nem mondom, mint minden és mindenki, ők is változtak. Ki pozitívan, ki negatívan. Vagy csak félreismertem volna őket? Talán.

A fogadtatás jó volt. Sőt, még kicsit győzködtek is, hogy jöjjek. Hívtak. Ígérték, hogy segítenek talpra állni. Hihetetlen, hogy a piac fél év alatt mennyire el tud szállni.

Ámde. Koloncnak érzem magam. Felesleges embernek. A karakteremnek nincsen aktívan játszó férje, akivel el tudnék menni közösen ütni vagy bármit csinálni. Csak hozzá tudok csapódni egy-egy kisebb csapathoz a céhben. Ez rendszerint a jégboszorkány leöléséből, a csavart kulcsok kiütéséből és a sárkánynál tett kísérletekből áll. Mert mást nem tudok csinálni. Egyedül.

Érzem, hogy terhes a jelenlétem. Persze azt mondják, milyen jó az a kúrál. Nekem. Ha nem vagyok ott, akkor tudom, miket mondanak. Pedig ők hívtak. Én pedig csak azért megyek, hogy segíthessek nekik.

/Ez így nem teljesen fair gondolatmenet. Nem azok az emberek szidnak a hátam mögött, mint akik teljesen barátságosan viselkednek velem. Pedig az ember azt hinné, egy céhen belül egységes a gondolkodásmód./

Persze az egész ügyemnek keresztbetett a sok holdfény kincsesláda. Az élet áldások miatt a P kúrálom szinte teljesen feleslegessé vált. Volt, aki azt mondta semmi szüksége a kúrálomra, majd elnyomogatja az élet áldásait. No igen, de meddig? A készlet véges, még ha sok is van belőle. Mi lesz utána, ha már kijelentik, hogy nem kellek? Beáldozzák az átváltoztató gömböket, ha esetleg el találnak halálozni?

És egyébként is. Az élet áldásokat én személy szerint sajnálnám ellőni egy-egy jégboszorkány leütésekor. Jobb szolgálatot tesznek azok warokban, vagy a kisebb-nagyobb csihipuhikban.

Mindegy. Nem tudom, és nem is akarom megváltoztatni az emberek gondolkodását és véleményét. Egyszer majd csak rájönnek, hogy ők sem tévedhetetlenek. Csak ne legyen késő.

Persze általánosítani megint nem fair. Van egy-két ember, akiknek – komolyan mondom, hogy nem tudom, mi okból – nagyon negatív a véleménye rólam. És így telebeszélik a többiek fejét is.

Amióta visszajöttem, többet gondoltam az abbahagyásra, mint azalatt a közel egy év alatt, amikor aktívabban játszottam.

Nem tud felvidítani, ha sikerül a lélekkő, ha sikerül +9-es cuccot kovácsolnom. Az sem, ha sikerül az, amit eddig lehetetlennek hittem: egyedül metinütés Lungsamban sámánként. (Persze ez egyrészt kishitűség, de pont ezért kellett volna pozitív élményként lecsapódnia, nem?)

Pedig én igyekszem. Igyekszem minden elvárásnak megfelelni. Ugyanilyen lelkiismeretes vagyok az Életben is. És ahogy ott is, úgy a játékban is igyekszem mindenkinek segíteni. Feltétel nélkül, pusztán egy köszönömért. Kovácsoltam 3 darab +9-es gyöngy nyakláncot – egyből ajándékoztam a céhbeli sámánoknak, az intelligencia miatt. Nem kértem érte semmit, nem azért csináltam. Nem tudom, hogy ha ezt sem, akkor mit értékelnének a többiek?

És NEM! Nem fogom hagyni, hogy ők, vagy a játék irányítson. Ha elszökik a kutyám, inkább őt keresem, minthogy bemenjek egy warra.

Inkább igyekszem megőrizni a családi békét, minthogy velük beszélgessek hangban – csak a játékról. Mivel a karakterem körülbelül használhatatlan szerintem. Persze ez nekik úgy csapódik le, hogy csak azért játszom, hogy elvegyem a dropjukat a jégboszorkánynál. Pedig nem. Csavart kulcsot ütni is azért megyek, mert a parancsnok – és a tábornok is – csíp-rúg-harap (mérgez, ájultat és lassít), azt pedig seperc alatt le lehet szedni egy finom kúrállal. A mérget az élet áldás sem szedi le. A hal hozzá pedig ritka.

Annyiban igazuk van, hogy eddig is megvoltak nélkülem. De lehetnének kicsit empatikusabbak. Eleget meséltem a családi életemről (és ha valakinek, akkor nekem tényleg lehetetlen a családom), és azzal is tisztában vannak, hogy nekem a tanulás igenis fontos. Ha 10 évig kitűnő voltam, a 11.-et nem hagyom elmenni a levesbe egy hülye játék miatt. Ráadásul ez az év már számít az egyetemen is.

Az egész szituációban az bosszant a leginkább, hogy akinek gondja van velem, az nem mondja a szemembe, hanem a hátam mögött áskálódik – szerinte a tudtom nélkül. Sebaj inkább egy játékban tét nélkül, mint az Életben találkozzak ilyen rossz szándékú emberekkel.

A helyzet kezelésére azt találtam ki, hogy tartok egy kis szünetet. Nem teljesen játék nélkül, de nagyon kevés aktivitással. Szóltam a céhvezérnek, nehogy az legyen, hogy szó nélkül tűnök el egy hétre. Lesz jobb dolgom is. Közben pedig át tudom gondolni hogy érdemes-e egyáltalán folytatni?