Linithael mindennapjai

Az utóbbi napokban nem sok érdekes történt – egyet kivéve, amit a későbbre hagyok. Eljárogatok boszira, igyekszem magam nem felidegesíteni, amikor nem a megbeszéltek szerint történnek a dolgok. A drop silány, nekem a héten semmi eladható nem esett. Húzom a kiskarit, de egyre unalmasabb. Könyvet pedig nem akar olvasni. :D Másik kiskarival leadtam az átokkönyveket, de 5 óra alatt nem esett ki hozzá a lélekkő, begorombultam, és vettem 2-t is a piacon, hogy legyen a többi kiskarinak is. A ládikóból 3 órás tolvajkesztyűt nyitottam.

A fent említett „érdekes” dologról pedig… történt, hogy összegyűltünk a boszihoz. Aztán láttuk, hogy jönnek a „trónbitorlók”, egy másik céh is elkezdett gyülekezni. Gyorsan lemérgeztük az összeset. Abban állapodtunk meg, hogy ha később ott lesznek még a boszik, leütjük, addig pedig hadd szenvedjenek ők vele. Én felrohantam megnézni, hogy van-e parancsnok a helyén, hogy tudjunk csavart kulcsot ütni. Ott volt, ezt be is mondtam konfiba, hogy addig akár le is üthetnénk, addig is telik az idő. Kb. senki sem figyelt rám, pedig nem is egyszer mondtam. Végül az a megoldás született, hogy mivel a másik céh úgy tűnt, csak a gólemekre hajt, leütjük a többi boszit. Meg is történt. Aztán megnéztük őket, mert hát gólem máshol is van a barlangban, ahol még jobban is járnak, mintha a bosziéra várnának folyamatosan. Megjelentünk és elkezdték ütni a boszit (addig a falnál csápolták a gólemeket, a boszi meg messziről skillezett)… no comment, de végül nem is ütötték le.

A parancsnok respawn idejére végeztünk… mikor ez tudatosult a többiekben, én az orruk alá dörgöltem, hogy én szóltam… és érdekes módon, most felrémlett nekik, hogy tényleg mondtam, csak hát valamiért nem foglalkoztak velem. Sebaj, én mindent megtettem, innentől kezdve az ő bajuk.

Kicsit felemás hetem volt, de egy dolog miatt semmi sem tudta kedvemet szegni: mégpedig a P-s gyorsaság miatt! :D Nagy szerencsém volt, 30 kőből összejött, és G10-ről P-re az első kő sikeres volt. Egy kis statisztika:

G1 → G2: O

G2 → G3: O

G3 → G4: XO

G4 → G5: XO

G5 → G6: XXXXO

G6 → G7: XXO

G7 → G8: XXXXXXO

G8 → G9: XXXXO

G9 → G10: XXO

G10 → P: O

A céhben is jobb már… most, hogy kicsit szüneteltem, leültek a viharok, nem én vagyok a fő célpont. Nem adok okot rá. Arra is rájöttek, hogy ha nincs gyógysámán a boszinál vagy a csavart kulcsok ütésénél, akkor van legalább egy ember, aki plusz egy gömböt veszít.

Bár eddig jó kapcsolatom volt a kováccsal, valamire megharagudhatott. A múltkor csinált nekem egy +9-es karkötőt, most viszont majdnem mind betörte +8-ra, +9-re, ami már csak azért is fájó pont, mert a gyöngyök nem arról híresek, hogy fillérekért megvehetők.

Arra gondoltam, csinálok egy 65-ös „kis” surát farmolni. Aztán miután fórumon a 65-ös kardok helyett egy jó káros FMS-t javasoltak, levittem a „limitet” 61-es szintre. Vért, pajzs és csókolom. A +12 INT-es pajzsot megkapja a sámánomtól, vért készülőben. 1,5M-ért vettem egy +7-es lélek lemezvértet, és belement a sietség kő +4 (elsőre), a kitérés köve +4 (elsőre), a védelem kő +4 viszont beletört (elsőre :P). Nem baj, így sem rossz már. Most 35-ös, a pengéje egyből váltott 17-ről M1-re (nem kellett „öregasszonyozni”), a vértezést is megúsztam 2 szalagból (szerencsére, mert csak annyim volt).

Misivel folyamatosan barlangozunk, ő szeretne húzni rajtam, de nekem annyira most nem fontos a szintem, mert még mindig nincsenek jó cuccaim hozzá. Tegnap már 79-es lettem. Félek a 80-tól, mert semmi kedvem óriásföldön Tugyit ütni… inkább kifarmolom az árát és megveszem piacon. Még mindig többet érek vele. Nem mondom, azért a 86-os szintet nem utasítanám vissza az M-es karom miatt, de jó lenne, ha azért lennének végső fegyvereim is pvp-re, meg egyéb apróságok. Amúgy a drop is egyre jobb, aminek persze nem magam miatt örülök. Tegnap 5-6 kagyló esett 2 óra alatt, méregkard, oroszlánkardok, bölcsesség ékkő ahhoz a küldihez…

Röviden: visszajött a játékkedvem.

A számításom beigazolódott. Így, hogy kicsit csökkentettem az aktivitásomat, elviselhetőbb volt az egész. Most aztán tényleg semmi joga sincs senkinek kígyót-békát kiabálni rám… hacsak az nem, hogy most meg miért vagyok olyan keveset fent. Az embereknek semmi sem jó. De legalább a boszis dropjukat nem „loptam”…

A hetes kesztyűm kedden járt le. Ezt az időt lungsamos metinekre szántam, mondván, úgyis állítólag nagyobb az esély a lélekkőre. Lehet találgatni, mennyi esett. Nulla. Gondoltam, ha 85-ös metinből esett tolvajkesztyű, a piacos meg lejárt, akkor megnézem, mit alkot az 50-es karim orkoknál. Na, ott bezzeg esett lélekkő. :D Ami még jobb: sikeresen be is olvasta G9-re (azóta kettő megint nem sikerült).

A kari házasélete is érdekes fordulatot látszik venni. Az első és eddig egyetlen „férje” abbahagyta a játékot akkor, amikor én is távozni kényszerültem, de még most sem gondolja úgy, hogy visszajönne… jobban elvan privátszerveren. Így kicsit nehéz a játék, talán már írtam is róla… társ nélkül. Azonban van még egy ember a céhben, aki hasonló cipőben jár, és jóban is vagyunk, eléggé ismerjük egymást. És igen, mindketten erősen agyalunk a váltás mellett. Neki nehezebb a helyzete, hiszen a társával már egy előző szerveren is együtt volt, és úgy jöttek át együtt. Őrlődünk-őrlődünk a dolgon… remélem, lesz eredménye.

Még tegnap elmeséltem a búmat és bajaimat az egyik legkedvesebb céhtársamnak. Nagyon kedvelem őt, sok tekintetben egyformák vagyunk, holott a fia lehetnék – ha jól sikerült volna az első randija, ahogy ő fogalmaz –, és a nemünk is ellentétes.

Próbált nyugtatni, próbálta megértetni velem az emberek álláspontját. Szerencsémre elég jó empátiával rendelkezem, úgyhogy ez azért sokat lendített a hozzáállásomon.

Azt azonban némileg igazságtalannak tartom, hogy most azért kapom a megannyi támadást, mert egyszer régen, de tényleg régen, bementem velük fejlődni, és akkor, ott nem tudtam, hogy ők hogy rendezik a dolgokat. A cuccokat felvették és kidobták, vagy fel sem vették, tehát én – szerintem joggal – úgy gondoltam, hogy az azért van ott, mert nekik nem kell, de hogy erről megbizonyosodjak, vártam egy kicsit. Nem vette fel senki, így inkább felvettem én, minthogy eltűnjön két perc múlva. Egyszeri alkalom volt.

Utána elmondták nekem a gondjukat, hogy ők ezen utólag osztozni szoktak. Én pedig sűrű elnézések közepette ajánlgattam, hogy akkor odaadom a cuccokat. Azt reméltem, ezzel le is zárult a dolog.

Én naiv. Most – nagy valószínűséggel – ezért kapom a támadásokat. Még mindig fenntartom, hogy igazságtalan dolog egy ezeréves történet után.

Meg vagyok bélyegezve. És még csak esélyt sem adnak lemosni magamról. Azt is felajánlottam, hogy úgy megyek boszit ütni, hogy nem leszek csoportban – bár így nem látom az „életvonalakat”, de tudnak szólni, hogy kinek kell segítség. Ebbe persze nem mentek bele. Osztogattam +9-es cuccokat – mint írtam – teljesen ingyen. Nem számít. Ha egyszer „porszívó” lettem, akkor úgy látszik, örökre az is maradok.

Pedig nem vagyok érdekember. Súlyosan téved, aki így lát, és nem hagy esélyt, hogy megismerjen. A magánéleti blogom egyik bejegyzésében leírtam, hogy az osztálytársaim hogyan jellemeznek engem. Úgy kilencven százalékban szerepelt közte, hogy segítőkész vagyok. Én pedig nem vagyok képes más jellemet felvenni a játékban, mint amilyen amúgy is vagyok.

Most úgy kezelem a helyzetet, hogy egyrészt kiírom magamból itt a blogon, másrészt kicsit visszavettem a játékból és a velük való kommunikációból. Aztán…

Valaha híres karakterem volt. Sokan ismerték a nevemet. Sokan köszöntek, ha megláttak. Sokan irigykedtek.

A nevem is egyedien hangzott. Linithael. Máig az egyetlen karakter, akinek a neve nem jelent semmit, nem idegen nyelvből származik, vagy nem utal arra, hogy milyen tárgyak vannak a leltárában. És pont ezért teljesen a sajátom. Ez a név tökéletesen jellemzi a személyiségemet. A hangzása, az akusztikája tökéletesen rám illik. Puszta véletlen folytán. Pedig raktáros karakternek indult. Csakis azért lett lány, hogy esetlegesen könnyebben alkudjak vele. Máig a második helyen van a karaktereim között. Hogy milyen idegesítő tud lenni, amikor játék előtt folyton oda kell nyilazni…

Aztán hogy, hogy nem, kevesebb mint egy év játék után úgy alakult az Életem, hogy  ideiglenesen abba kellett hagynom a játékot. A magánéleti részleteket nem említve az is közrejátszott a szünetben, hogy nem volt olyan gépem, amin rendesen elindult volna a játék, sőt néha még Internet sem volt.

És visszatértem. Immár közel egy hónapja. Újult erővel, frissen, lelkesen. A céhemben minden maradt a régi. Ugyanaz a társaság, ugyanazok a régi veteránok. Nem mondom, mint minden és mindenki, ők is változtak. Ki pozitívan, ki negatívan. Vagy csak félreismertem volna őket? Talán.

A fogadtatás jó volt. Sőt, még kicsit győzködtek is, hogy jöjjek. Hívtak. Ígérték, hogy segítenek talpra állni. Hihetetlen, hogy a piac fél év alatt mennyire el tud szállni.

Ámde. Koloncnak érzem magam. Felesleges embernek. A karakteremnek nincsen aktívan játszó férje, akivel el tudnék menni közösen ütni vagy bármit csinálni. Csak hozzá tudok csapódni egy-egy kisebb csapathoz a céhben. Ez rendszerint a jégboszorkány leöléséből, a csavart kulcsok kiütéséből és a sárkánynál tett kísérletekből áll. Mert mást nem tudok csinálni. Egyedül.

Érzem, hogy terhes a jelenlétem. Persze azt mondják, milyen jó az a kúrál. Nekem. Ha nem vagyok ott, akkor tudom, miket mondanak. Pedig ők hívtak. Én pedig csak azért megyek, hogy segíthessek nekik.

/Ez így nem teljesen fair gondolatmenet. Nem azok az emberek szidnak a hátam mögött, mint akik teljesen barátságosan viselkednek velem. Pedig az ember azt hinné, egy céhen belül egységes a gondolkodásmód./

Persze az egész ügyemnek keresztbetett a sok holdfény kincsesláda. Az élet áldások miatt a P kúrálom szinte teljesen feleslegessé vált. Volt, aki azt mondta semmi szüksége a kúrálomra, majd elnyomogatja az élet áldásait. No igen, de meddig? A készlet véges, még ha sok is van belőle. Mi lesz utána, ha már kijelentik, hogy nem kellek? Beáldozzák az átváltoztató gömböket, ha esetleg el találnak halálozni?

És egyébként is. Az élet áldásokat én személy szerint sajnálnám ellőni egy-egy jégboszorkány leütésekor. Jobb szolgálatot tesznek azok warokban, vagy a kisebb-nagyobb csihipuhikban.

Mindegy. Nem tudom, és nem is akarom megváltoztatni az emberek gondolkodását és véleményét. Egyszer majd csak rájönnek, hogy ők sem tévedhetetlenek. Csak ne legyen késő.

Persze általánosítani megint nem fair. Van egy-két ember, akiknek – komolyan mondom, hogy nem tudom, mi okból – nagyon negatív a véleménye rólam. És így telebeszélik a többiek fejét is.

Amióta visszajöttem, többet gondoltam az abbahagyásra, mint azalatt a közel egy év alatt, amikor aktívabban játszottam.

Nem tud felvidítani, ha sikerül a lélekkő, ha sikerül +9-es cuccot kovácsolnom. Az sem, ha sikerül az, amit eddig lehetetlennek hittem: egyedül metinütés Lungsamban sámánként. (Persze ez egyrészt kishitűség, de pont ezért kellett volna pozitív élményként lecsapódnia, nem?)

Pedig én igyekszem. Igyekszem minden elvárásnak megfelelni. Ugyanilyen lelkiismeretes vagyok az Életben is. És ahogy ott is, úgy a játékban is igyekszem mindenkinek segíteni. Feltétel nélkül, pusztán egy köszönömért. Kovácsoltam 3 darab +9-es gyöngy nyakláncot – egyből ajándékoztam a céhbeli sámánoknak, az intelligencia miatt. Nem kértem érte semmit, nem azért csináltam. Nem tudom, hogy ha ezt sem, akkor mit értékelnének a többiek?

És NEM! Nem fogom hagyni, hogy ők, vagy a játék irányítson. Ha elszökik a kutyám, inkább őt keresem, minthogy bemenjek egy warra.

Inkább igyekszem megőrizni a családi békét, minthogy velük beszélgessek hangban – csak a játékról. Mivel a karakterem körülbelül használhatatlan szerintem. Persze ez nekik úgy csapódik le, hogy csak azért játszom, hogy elvegyem a dropjukat a jégboszorkánynál. Pedig nem. Csavart kulcsot ütni is azért megyek, mert a parancsnok – és a tábornok is – csíp-rúg-harap (mérgez, ájultat és lassít), azt pedig seperc alatt le lehet szedni egy finom kúrállal. A mérget az élet áldás sem szedi le. A hal hozzá pedig ritka.

Annyiban igazuk van, hogy eddig is megvoltak nélkülem. De lehetnének kicsit empatikusabbak. Eleget meséltem a családi életemről (és ha valakinek, akkor nekem tényleg lehetetlen a családom), és azzal is tisztában vannak, hogy nekem a tanulás igenis fontos. Ha 10 évig kitűnő voltam, a 11.-et nem hagyom elmenni a levesbe egy hülye játék miatt. Ráadásul ez az év már számít az egyetemen is.

Az egész szituációban az bosszant a leginkább, hogy akinek gondja van velem, az nem mondja a szemembe, hanem a hátam mögött áskálódik – szerinte a tudtom nélkül. Sebaj inkább egy játékban tét nélkül, mint az Életben találkozzak ilyen rossz szándékú emberekkel.

A helyzet kezelésére azt találtam ki, hogy tartok egy kis szünetet. Nem teljesen játék nélkül, de nagyon kevés aktivitással. Szóltam a céhvezérnek, nehogy az legyen, hogy szó nélkül tűnök el egy hétre. Lesz jobb dolgom is. Közben pedig át tudom gondolni hogy érdemes-e egyáltalán folytatni?